Vége van a nyárnak, néhányan még élvezik szezonvégi pihenésüket valahol a vízparton, azonban már sokaknak ekkorra már csak az élmények maradtak.
Az élmények, melyekre mindenki szívesen emlékszik. Gyerekkoromban a nyaraláson készült néhány fotót azonnal vittük előhívatni, majd a két hét határidő után megpillantottuk a képeket, és büszkén mutogattuk ismerőseinknek. Valódi ismerőseinkenk, akikkel napi szinten tartottuk a kapcsolatot.
Ma egyszerűen feldobjuk a Facebook-ra, megosztjuk és várjuk a Like-okat. Ettől leszünk menők…
Semmi bajom a közösségi oldalakkal, csak egész nyáron látnom kellett, ha akartam, ha nem, hogy „ismerőseim” hol nyaraltak, mit ettek, mit ittak, kivel mulattak, kivel táncoltak, egyszóval mindent, olyan dolgokat is, amit vagy nem kellett volna látnom, vagy csak közöm nem volt hozzá. A „közösség” zöme egyszerűen csak ismerősöm, nem haverom, nem barátom, lehet a helyi boltos, a büfés, a fiam tanára, a falubeli, bárki. Igazi virtuális „közösség”, akiket ismerek, de mégse.
A 10-20 éves fiatalok körében az az alap, hogy akár telefonon, akármilyen más eszközön online élik az életüket, azonnal elérhetők, és azonnal képesek a közösségükkel megosztani bármit, ami menő. Erre gyűjtik a Like-okat. Ha nem kapnak eleget huzamosabb ideig, depressziósok lesznek, ha kapnak, akkor királyok.
Mi felnőttek pedig ugyanolyanok akarunk lenni, mint a fiatalok, tehát beállunk a likevadászat sűrűjébe, csak nem vesszük észre, hogy átlépünk határokat, kitárulkozunk bárki előtt. A személyes magánügy itt válik közüggyé, vagy közröhejjé, olykor közveszéllyé. Megtörtént az eset, miközben egy család a Balatonnál nyaralt, és jóhiszeműen megosztották az ott készült képeket, a házukat itthon feltörték.
Tehát a közösség erre is jó. De mi az a közösség valójában?
A definíció szerint a családnál nagyobb, együtt élő, vagy szoros kapcsolatot fenntartó csoport. Ideális közösség például egy osztály, egy sportegyesület, egy egyházi közösség.
A mai idő szerint azonban ez is megfordult. Apropó: Egyházi közösség. Panaszkodunk, hogy szinte nem is ismerjük azt, aki mellettünk ül a templomban. Nem Like-oljuk. Pedig egy közösségbe járunk, ismerősünk is, talán az utcán, ha találkozunk, ráköszönünk, csak nem ismerjük. Akivel minden héten találkozunk, nem ismerjük. Akivel pedig csak egyszer találkoztunk, vagy épphogy csak tudjuk, hogy hogy hívják, de fent van a Facebookon, szívesen megosztjuk vele akár legbensőbb titkainkat. Tudjuk, hogy mikor kel, mikor fekszik, azt is, hogy kivel, azt is, hogy mit eszik, azt is, hogy mit iszik, mindent…NORMÁÁÁÁLIS?
Bizony, hogy nem. De nem lehet mit tenni, ez a trend. Talán annyit, ha valakivel néha, akár vasárnaponként egy levegőt szívunk a valódi közösségben, néha kérdezzük meg hogy hogy van, vagy legalább azt, hogy hogy hívják. Az menő lesz. Nem kell Like-olni.
