Az elszántság szerintem nem más, mint annak felismerése, hogy hiába léteznek más utak, semmilyen körülmények között sem lépek le a cél felé vezető ösvényről. Az elszántság segít ebben.
Egyszerűbben: Az elszántság a feladásra képtelenség képessége. Hasonló erőnek tartom, mint a lustaságot. A lusta embert minden megakadályozza abban, hogy bármit is csináljon. Tudja, hogy nem jó, de nem tesz ellene. Az elszántság is ilyen. Akármekkora is az áldozat, ha kitűztük a célt, megcsináljuk, mert képtelenek fagyunk feladni.
Emlékszem, hogy az érettségimért nagy árat fizettem. Nem kellett volna megcsinálnom, nem érte meg. Nem éreztem magam felelősnek a dolgokban. A felelősség ugye annak felismerése és képessége, hogy annak, ami velem történik részese vagyok. Itt úgy éreztem, nem vagyok felelős.
Nem voltam ura a helyzetnek, inadaptált voltam az iskola számára, az iskola inadaptált volt számomra. Rossz házasság volt. Nem is működött, de kinyögtem. Tényleg nem érte meg.
Egyre jó volt. Eldöntöttem, hogy többet soha az életben nem vagyok hajlandó olyan dolgokkal foglalkozni, amit utálok. Azóta ehhez tartom magam!
„Ha nem tetszik, lelépek, vagy el sem kezdem. Az nem azt jelenti, hogy nem dolgozom rajta, de ha dolgozom rajta és nem látom értelmét, azonnal kidobom.”
Még középiskolás koromban (zenésznek készültem, az is lettem…erről majd később) utáltam az operákat. Ez elég korán kiderült, de zenészek vettek körül és szó, mi szó nem illett erről fennhangon beszélni. Kitaláltam, hogy valószínűleg azért utálom az operát, mert nem ismerem eléggé. Eldöntöttem, hogy leszek annyira alázatos, hogy operakedvelőkkel együtt eljárok operába.
3 évadon keresztül vettem bérletet az Operaházba és az Erkelbe, Székesfehérvárról felutaztunk egy csoporttal, a buszon operakedvelőkkel beszélgettem oda-vissza, előtte egy nappal a Várnai-Operalexikonból elolvastam a sztorit, ha megvolt az iskolában, könyvtárban, otthon, meg is hallgattam, a három év alatt mintegy 35 operát láttam. Ezek után úgy gondolom: Joggal utálom.
Valóban nem sikerült megszeretni, nem dolgozom többet rajta, elengedtem.
Ha ezt elmesélem, általában nem hiszik el. Gondolkodtam rajta, hogy miért. Azért, mert a legtöbb ember képtelen lenne erre. Magát a célt is ostobaságnak tartanák. Ha mondjuk megszerettem volna az operát, akkor mi lenne? Semmi, tudnám, hogy szeretem.
Ismét iskolai példával élve én azt gondolom, hogy az a jó, ha valaki vagy nagyon rossz tanuló, vagy az, hogy nagyon jó.
Miért? Mert mindkettőben van fantázia.
A négyesekben nincs, a közepesekben sincs. Az égetnivaló rosszban és az elképesztő jóban van. Ezek életképesek, a többi meg birka. Béget, legel, szarik, megy a többi után, aztán megint béget, legel, szarik…és fél, hogy beleharap a kutya, de nem próbálja ki sosem. Volt összesen csaknem 150 osztálytársam. Egy kezemre ráfér, hogy ki vitte valamire.
Ennyi eredménye azonban, mint nekem egynek sincs. Én tudom, hogy gyengébb vagyok az átlagnál, de: Valóban jó akkor a négyes?
