(Mielőtt bárki megvádol, hogy nem szeretem az állatokat, előre bocsájtom, hogy szeretem őket, de maguk rendje szerint és az állat valódi igényei mentén gondoskodom róluk.)
Hihetetlen szociális érzékenység alakult ki mostanában a társadalom néhány, de elég széles körében, elindult a macskaleszbi, másnéven kutyabuzi mozgalom nagy erőkkel, tombol a menhelyreklám a Facebookon, tukmálják a kóbor állatokat és vannak (sokan) akiknek az életét ez kitölti teljesen.
Látszólag semmi gond ezzel, csak úgy érzem, hogy az emberek felé irányuló empátia egyre kevesebb lesz, az állatok feltétel nélküli imádata azonban napról napra erősebbé válik.
Ki ne látott már volna olyan nőszemélyt, aki a kicsi kutyulimutyulijának mindent megad, olykor rendesebben beszél vele, mint a saját családtagjaival?
Volt hozzá szerencsém látni, amikor a kutyuska nagyobb hamburgert evett a büfében, mint a férj, és amikor a férjhez szólt, az nem volt teljesen normális ahhoz képest, ahogy a kutyával beszélgetett.
Amikor szóvá tettem, arra az volt a válasz, hogy az állat nem tehet arról, amit csinál, neki kijár a feltétel nélküli odaadó szeretet, az emberek viszont köcsögök és gonoszok, nekik nem…blabla…
Hát érdekes egy nézőpont!
Érdemes lenni utánanézni, hogy a mai törvények értelmében, ha mondjuk elverem a gyerekemet a nadrágszíjammal, úgy, hogy két hétig sajog a segge és ezt a szomszéd látja és feljelent, akkor mi lesz a következménye? Ha ugyanezt teszem a kutyámmal, és ebben az esetben is feljelent, akkor mi lesz?
Gyanítom, hogy a gyerekverős esetben ha egyáltalán eljut az ügy a gyámügyesekhez, mire kivizsgálják és határozatot hoznak, a gyerek segge meggyógyul és max kapok egy ejnye-bejnyét szóban.
De az állatverést azonnal állatkínzásnak titulálják, jönnek az állatvédők, a Greenpeace, a TV2, az RTL és a helyi TV, meg rádió, gyorsított eljárásban elkobozzák a dögöt, felrakják a Facebookra, keresnek neki új kutyabuzi gazdit, engem bevarrnak 3 évre, megutál a társadalom azon szeglete, akik állatbuzik és sorolhatnám….
Egyébként mielőtt azt gondolná, hogy agresszív vagyok, megnyugtatom, hogy nem szoktam sem gyereket, sem kutyát verni, maximum egy-két taslit kap néha egyik-másik, de szerintem enélkül nem megy…
Mi ezzel a gond?
Sajnos több a becsülete ma egy kutyának, mint egy embernek.
Ha az embergyerek árva lesz, vagy kidobják, nem kerül fel szomorú szemekkel a Facebookra, hogy fogadja valaki örökbe, nem sír senki amiatt, hogy tele vannak az árvaházak, nem hívnak fel árvaházigazgatók, hogy adjak pénzt az alapítványaiknak, nem kapok árvagyerek-fotós naptárat év végén 8-10-et, nem kunyerálnak 1% adót sem multiplakátokon, sem rádióban, nem tesznek semmit, amire mozdulhatnék, pedig van árva gyerek dögivel, lehetne egy kis szívszorító kampánnyal pár ezret kivenni az állami gondozásból, talán lenne, aki szívesen vinne haza gyereket és gondozgatná, szeretgetné.
Erről jut eszembe: Érdekes marketingtémák lennének ezek a szlogenek:
- Ne állatot! Gyereket!
- Vagy: Hagyd a kutyát, vidd a gyereket!
- Vagy: Ki haljon éhen? Ez, vagy Ő?
- Vagy: Jogot csak egynek adhatsz, válassz! Neki, vagy Neki?
Ennek ellenére a kutyabuzik rendületlenül dolgoznak, és nem feltételezem, hogy az anyagi haszonszerzés motiválja őket. Ha igen, az baj, de feltételezzük, hogy nem. Feltételezzük, hogy valóban szívügyük a kisállatmentés. De miért kell az egészséges mederből kilépni?
Miért kell a kutyát embersorba emelni? Miért kell hagyni a kutyát a végtelenségig szenvedni? Miért kell a kutyát temetőbe temetni, és a sírjára virágot vinni?
Korábban a magyar embernek volt kutyája, hűséges társa volt, aki engedelmeskedett a gazdájának, ő gondoskodott róla. Ha az állat megvadult és megharapta a gazda gyerekét, vagy feleségét, a gazda vagy elverte és megváltoztak a dolgok, ha nem, agyoncsapta, elásta és jöhetett a következő kutya.
Ma ezért bebörtönözik. Jó ez így?
