Egyértelműen kommunikálni annyit jelent számomra, hogy amit gondolok és mondok, arról a másiknak, tehát annak, akinek mondom, ugyanazt kell gondolnia és értenie. Ez látszólag egyszerű. De a gyakorlatban nagyon nehéz. Nehéz velem kommunikálni, különösen akkor, ha nem akarom érteni. Az, hogy nem akarom érteni, nem azt jelenti, hogy hülyét csinálok magamból, hanem azt, hogy pontosan azt értem, amit a másik mond.
Tehát ha valaki azt kérdezi, hogy: Kaphatnék inni? Arra azt válaszolom: Kaphatsz. Még véletlenül sem fogok neki inni adni, csupán megengedem neki, hogy kaphasson.
- Ha azt mondja, hogy szomjas vagyok, akkor sem kap inni, csupán tudatom vele, hogy, megértettem, hogy szomjas.
- Ha azt kérdezi: Kérhetnék? Akkor megengedem neki, hogy kérjen.
Tehát pontosan úgy értek mindent, ahogy mondja. Arról nem tehetek, hogy ő nem arra gondolt és képtelen magát kifejezni. Ha kérdezek, addig ismételgetem a kérdést, amíg a kérdésre nem kapok választ. Sokszor ezért bunkónak tartanak. Márpedig lehet minden kérdésre válaszolni, lehet a kérdést hárítani, vagy közölni, hogy nem akarunk rá válaszolni. Azt viszont nem lehet, hogy nem a kérdésre válaszolunk.
Az egyértelmű kommunikáció tehát a mai kor felfogása szerint bántó lehet. Az, hogy nem beszélünk cicerói körmondatokban, sokszor nem adunk mozgásteret a himihumi dolgokra, az nem jelenti azt, hogy bunkók vagyunk. Azt viszont tudom, hogy én és a cégem mindenkivel úgy kommunikál, hogy azt a másik is meg is fogja érteni. Sokszor az is gond, hogy nem tudnak az emberek kérdezni.
Volt egy osztálytársam az általános iskolában, akinek azért adott az énektanár minden órán egy halom ötöst, mert jól tudott kérdezni. Mi ekkor azt gondoltuk, hogy kérdezni az tud, aki hülye, az okosok válaszolni tudnak. Ezt most már tudom, hogy nem így van. Kérdezni nehéz, sőt az is nehéz, hogy azt kérdezzük, amire kíváncsiak vagyunk.
Szerintem a dolog ebben a tekintetben is rendkívül egyszerű. Csak azt kérdezem meg, amire valóban kíváncsi vagyok. Amit tudok, vagy nem érdekel, nem kérdezem meg.
Sokszor csodálkoznak a kollégák, hogy hogyan tudom megjegyezni évekkel ezelőtti ügyfelek neveit, esetleg lakcímeit. Ez is egyszerű: Amikor beszélgettem vele, azt nem úgy tettem, mint egy gép, hanem úgy, mint egy ember. Ebben az esetben kizárok mindent, csak rá figyelek. Amit kérdezek tőle, az valóban érdekel, és ha megtudom a választ, az számomra fontossá válik.
- Ki nem emlékszik a számára fontos információkra?
- Mindenki tudja a kollégájáról, hogy hány gyereke van? Persze.
- Amikor megkérdezted tőle, azt valóban tudni akartad, vagy csak a szádat jártattad?
- Feltételezem, hogy tudni akartad.
- Ha 10 év múlva találkoznál újra kollégáddal, tudnád, hogy hány gyereke volt?
- Persze, hogy tudnád.
Ha azonban úgy kérdezted meg, hogy abszolút nem érdekel, hogy hány gyereke van, akkor bizonyára azt sem fogod tudni, hogy van gyereke.
A lényeges dolgok tehát, amelyek érdekelnek, fontosak annyira, hogy figyelsz is rájuk. A lényegtelenek pedig nem, átmennek felesleges locsogásba. Udvariasságból, csendmegtörés miatt locsogunk. Megkérdezzük, hogy “hogy vagy?”, pedig nem érdekel. Látszólag kommunikálunk, pedig csak locsogunk.
Ha sok időnk van, akkor locsogjunk, fecsegjünk, ha nincs, akkor hallgassunk és figyeljünk. Jobban járunk, az biztos.
