Csak most!
Megfigyeltem, hogy az emberek két dologtól szenvednek: A múltjuktól és a jövőjüktől. Vagy a múlt problémáin rágódnak, és félnek a jövőjüktől, vagy a múltjukat sajnálják és várják a jobb jövőt.
Mind a kettő hülyeség.
Világ életemben utáltam a történelmet. Egészen egyszerűen nem érdekelt, hogy mi volt. Nem akartam belőle tanulni, nem érdekeltek a múltbéli undormányok.
Ami érdekelt azonban: a folyamat. Az, hogy hogyan jutottunk el ide. Mik voltak azok a dolgok, amelyek a világot mozgatták.
A történelmet mint tudományt soha nem fogadtam el önálló tudományként, valószínű azért, mert utálom az utólagos leíró, belemagyarázó datált tényhalmazt. A történéseket, a világ változását, a kultúra változását vizsgáló kultúrtörténetet azonban tisztelem.
Miért van ez így?
Talán a most miatt. Ha a múltat arra használjuk fel, hogy lássuk tisztán, hogy mi az, amit meg kell tartanunk és mi az, amivel szakítanunk kell, a jövőt pedig arra használjuk, hogy megtervezzük a lépéseinket az rendben van.
A vicc ebben az, hogy mind a döntésinket a múltra vonatkozólag és a terveinket a jövőre nézve a mostban valósítjuk meg.
A mostban lenni jó, de nem mindenkinek sikerül. Vannak olyanok, akik soha nincsenek a mostban. Ezektől szoktam megkérdezni, hogy most éppen mi a bajod?
Erre rendszerint úgy válaszolnak, hogy ez és az történt, vagy ez és az lesz rossz a közeljövőben, de arra soha nem válaszolnak, hogy most, éppen most mi bajuk van.
Ha mégis, akkor mondanak valami originációt, pl.: fáj a fejem, fáradt vagyok, stb… Ha belegondolunk, akkor most semmi bajunk nincs. Minden rendben van.
A mostban minden jó. De csak akkor, ha valóban a mostban vagyunk.
