- Önnek hány működőképes használt mobiltelefonja van?
- Önnek van megunt bútora a padláson, pincében?
- Önnek van használaton kívüli TV-készüléke a padláson?
…Talán igen, talán nem, de a statisztikák szerint a magyar emberek nagy többségénél van, mivel ilyen ragaszkodó nemzet vagyunk, azonban az egymáshoz való ragaszkodás helyett elsősorban a kütyükhöz és tárgyainkhoz ragaszkodunk tűzzel, vassal, képtelenek vagyunk alkalmas időben bármitől kulturáltan megválni.
Valamire még jó lesz! Az én nagyapám is eltette, milyen jól tette! Kidobni? Hiszen ez érték!
Jó kis önigazoló mondatok ezek, valamilyen értelemben meg is állják a helyüket, de sokszor lekorlátoznak bennünket.
Mi a gond valójában a megunt tárgyainkkal?
A gond elsősorban nem a jelenlegi tárgyakkal van, hanem azzal, hogy szinte minden világi erő vásárlásra, fogyasztásra késztet bennünket, amelynek eredménye az lesz, hogy felhalmozunk dolgokat, amire valójában nincs is szükségünk, ezzel nagyon sok értékes szemét gyűlik fel környezetünkben, otthonunkban.
Valahol azt érzem, hogy néhányan már elfelejtik a minőség, a minőségi csere fogalmát, ami egyfelől baj, másfelől pedig nem is egyszerű például olyan dologhoz hozzájutni, ami minőségibb, jobb lesz, mint a régi volt. A fogyasztói szemléletnek pont az az érdeke, hogy nagyon rövid idő alatt a tárgyaink, eszközeink elromoljanak, és kényszerűségből (javíthatatlanság miatt) újat kelljen venni.
Mi pedig annak rendje szerint veszünk is újat, sokszor átgondolatlanul, csak úgy megszokásból. Erről lehetne hosszasan írni és beszélni.
Érthető, de minek kell a régit, a meguntat, a kopottat a padláson őrizgetni, átnyújtani az enyészetnek?
Nem lenne jobb az azonnali csere helyett valamit megjavítani? Már, ha lehet, mert sokszor nem lehet….
A takargatás helyett valahova elajándékozni? Persze, ha működik, és van reális használati értéke.
Vagy csak egyszerűen kidobni?
Hallottam egy példát és azóta ezt alkalmazom. Kissé meghökkentő, de működik:
Amihez nem nyúltam az elmúlt 5 évben, attól megválok. Kivételeket képeznek persze az eszmei értéket képviselő nekem is tetsző és nemtetsző emléktárgyak.
Amitől megválok, mindig olyan helyre viszem, ahol tudom, hogy örülnek neki, szükség van rá. Lehet az ruha, háztartási berendezés, eszköz, bútor, könyv, bármi, mindennek helye van, csak meg kell találni.
Már pedig meg lehet találni. Ha valaki nagyvonalúan elajándékozza megunt, de még használható dolgait és ezzel segít, ugyanezt a nagyvonalúságot fogja visszakapni az élettől és az Istentől.
Az esetek többségében azonban hajlamosak vagyunk mindent a pénz nyelvére fordítani, értékén kezelni, és ennek alapján elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az „értékes” dolgainktól megváljunk.
Számító lenne az a gondolkodás, hogy majd ha mi is kapunk, akkor úgyis nyereséghez jutunk, de valójában tényleg nyereség lesz az adakozni tudó, nagyvonalú ember jutalma.
Buzdítunk tehát mindenkit, hogy tegyen rendet maga körül és adakozzon.
Ha valaki úgy gondolja, hogy nincs miből, talán ez a gondolatmenet segít bebizonyítani, hogy igenis mindenkinek van miből, és mindenkinek legalább annyira gazdag az élete, hogy ha keresve is, talál nála rászorulóbbat, szegényebbet.
